Sam

   Lerángatták a kislányt a hátsó udvarban függő gumiabroncs hintáról, és az erdőbe vonszolták. A teste keskeny nyomot hagyott a hóban; az ö világából az enyémbe. Láttam, ahogy megtörtént. És nem állitottam meg öket.
   Életem leghosszabb, leghidegebb tele volt. Hitvány, sápadt fényű napok követték egymást. És az éhség - az égetö, gyötrelmes éhség, a telhetetlen úr. Semmi nem moccant, a táj színtelen, halott látképé fagyott. Egyikünket  lelőttek, amikor a szemétben kotorászott egy ház hátsó lépcsőjén, úgyhogy a falka többi tagja inkább az erdőben maradt és éhezett. A melegre és a régi testünkre vártunk. Amíg rá nem találtak a kislányra. Amíg meg nem támadták.
  A kislány szaga meleg volt, élő, és legföképp emberi. Mi volt a baj vele? Ha élt, miért nem küzdött? Éreztem a vére szagát, a meleg, éles illatot abban a halott, hideg világban. Láttam, ahogy a reszketö Salem a ruhájába tép. A gyomrom fájdalmasan összeszorult - rég nem ettem már. Szerettem volna átnyomakodni a farkasok között és megállni Salem mellet, úgy tenni, mintha nem érezném a kislány szagát, vagy nem hallanám a halk nyöszörgését. Olyan kicsi volt a vadságunkkal, a falkával szemben, mi pedig az életét akartuk a sajátunkért.
   Vicsorogva, fogvillogtatva átverekedtem magam a farkasok gyűrűjén. A kislány mellé álltam, ö pedig üres szemmel felnézett a végtelen égre. Talán meghalt. A tenyeréhez nyomtam az orromat; cukor-, vaj- és sóillata volt,egy másik életre emlékeztetett.
   Aztán a szemébe néztem.
   Eszméleténél volt. Élt.
   A lány rám nézett, kegyetlen nyíltsággal, egyenesen a szemembe.
   A tekintete az enyémben. A vére a pofámon.
   Mintha szétszakadtam volna kívül-belül.
   Az élete.
   Az életem.
   A legszebb lány volt, akit valaha láttam, aprócska, véres angyal a hóban.
   Láttam. Úgy láttam öt, ahogy még semmit azelött.