Ahogy feküdtem a hóban- kicsi, piros folt, keztem kihülni, körülöttem farkasok.Nyalogattak, harapdáltak, cibáltáka testemet, próbáltak egyre közelebb nyomulni. Az összezsúfolódó testek elfogták azt a kevés meleget is, amit a nap adott. Jég csillogott a nyakuk szőrén,a leheletük párafelhőként függött köröttük a levegőben. A bundájuk pézsmaillata vizes kutyaszőr és égő falevelek szagára emlékeztetett, egyszerre volt kellemes és rémisztő. A nyelvük melegétől fölengedett a bőröm; goromba fogak tépték a ruhám ujját és akadtak a hajamba, a kulcscsontomat karistolták, tapogatták az ütőeret a nyakamon.
Sikíthattam volna, de nem tettem. Harcolhattam volna, de nem tettem. Csak feküdtem, és hagytam, hogy megtörténjen, figyeltem a felettem lassan szürkébe váltó fehér, téli égboltot.
Egyikük a tenyerembe dugta az orrát, majd az arcomhoz. Árnyékot vetett rám. Sárga pillantása az enyémbe mélyedt, miközben a többi farkas ide-oda rángatott a földön.
Álltam a pillantását, amíg csak bírtam. Sárga szemek. Egészen közelről az arany és a mogyoróbarna ezernyi árnyalatában ragyogtak. Nem akartam, hogy elforduljon, és ő nem is vette le rólam a szemét. Meg akartam ragadni a nyakát, de a kezem a mellkasomon maradt, a karom a testemhez fagyott.
Nem emlékeztem, milyen a meleg.
Aztán elment, és a többiek közelebb jöttek, túl közel, fullasztóan közel. Valami lüktetett a mellkasomban.
Lement a nap, nem volt többé fény. Haldokoltam. Nem emlékeztem az égre.
De nem haltam meg. Elvesztem a fagy tengerében, aztán a meleg világában születtem újjá.
Egyvalamire emlékeztem : a sárga szempárra.
Azt hittem, nem talákozunk többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése